Michael Laudrup nyomdokaiban…
         Az anyagi terhektől nyögő Real Madrid összesen 21 milliárd pesetát, azaz körülbelül 34 milliárd forintot költött játékosvásárlásra 2000 nyarán. Ne számolgassuk, hogy ez az összeg Magyarországon mire lenne elég, fogadjuk el, hogy egyszerűen mások a léptékek. ( A tételt egyébként is csökkentette Anelka, Karembeu és Redondo eladása.) A summa közel fele Figo megszerzésére ment el, a fennmaradó 11 milliárdból futotta Flávio Conceicao, Makéléle, Munitis, Celades, Solara és César megszerzésére.
            Nem Figo volt az egyetlen, korábban a Barcában szereplő új szerzemény, hiszen Albert Celades is a katalán klubban futballozott pályafutása elején. Ám ő időközben megfordult a vigói Celtában is. Kétségtelen, hogy a legnagyobb erősítést a portugál sztár szerződtetése jelentette. Figo ugyan pályára lépett már a müncheni Opel Mastersen, a Galatasaray ellen 3-2-re megnyert mérkőzésen, de az igazi bemutatkozást az augusztus végi Európa Szuperkupadöntő jelentette. Akkor játszott először hivatalos, úgynevezett tétmérkőzést a Real Madrid mezében. Történetesen ismét a Galatasaray ellen. Érdekes, hogy a monte-carlói meccs előestéjén mégsem ezt volt az igazi szenzáció, hanem hogy Markus Studer, az EUFA főtitkára a német Die Weltben megjelent interjújában kilátásba helyezte, hogy az európai szövetség 2001 nyarán nem engedi majd indulni a nemzetközi porondon a Madridot, ha az nem konszolidálja tekintélyes adósságát. A spanyolok – bármennyire is hihetetlen – komolyan vették a fenyegetést, a Marca például első oldalon tálalta az üzenetértékű hírt.
            Figónak egyben a nagy találkozást is jelentette a debütálás, hiszen az EUFA az osztrák Günter Benkőt kérte fel a találkozó bírájának. Két hónappal korábban ő vezette a Franciaország – Portugália Európa-bajnoki elődöntőt. Most nem akadt vitájuk – viszont Figo megint a vesztes oldalon volt.  Más kérdés, hogy a találkozónak nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget Madridban, a botlást mindenki elintézte azzal, hogy Vicente Del Bosque csapata még nincs játékban.
            Sokkal fontosabb volt az első bajnoki fordulóban a Valencia elleni csapata, a május végi Bajnokok Ligája-döntő „visszavágója”. Alkalmasint Figónak is. Merthogy ennél jobb bemutatkozást nem is álmodhatott volna magának. Gaizka Mendieta tizenegyesből szerzett góljával a 75. perctől vezetett a Valencia, ám Raúl alig két perc alatt kiegyenlített. Úgy tűnt, döntetlennel zárul a rangadó, ám a nyolcvanhatodik percben Raúl újabb lövését Santiago Canizares nem tudta megfogni, s a kipattanó labdát Figo a hálóba helyezte.
            A Madrid kiszámíthatóan szerepelt szeptemberben: megnyerte a hazai mérkőzéseit, s döntetlent játszott Málagában és Santanderben. Luis páratlanul s váratlanul hamar beilleszkedett a csapatba. Vicente Del Bosque a jobb oldali középpályás posztjára állította, az előkészítést szabva legfontosabb feladatának. Figo pedig egymás után adta társainak a jobbnál jobb labdákat. Az első négy forduló után a Madrid kilenc gólnál tartott, ebből egyet Figo szerzett, további ötnél pedig tőle kapta a gólszerző a labdát. Különösen a Raúl mellé előrevezényelt, szupertechnikás – ám befejező csatárnak semmiképpen sem mondható – Guti lehetett hálás portugál klubtársának: mindhárom találata előtt ő passzolta neki a labdát.
            „Senki a világon nem tud úgy beadni, mint Luis – áradozott Guti-, szinte fél gólt jelentenek a beadásai. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy a gólvonal mögé juttassuk a tökéletesen érkező labdát.
            Vicente Del Bosque sem mulasztotta ünnepelni legdrágább játékosát: „Figo nincs könnyű helyzetben, nagyon nehéz döntést kellet meghoznia, mielőtt a Real Madriddal aláírta szerződését. De látom rajta, mindent megtesz azért, hogy elfogadtassa magát. Mintaprofi, aki máris pontosan érti, mit jelent a királyi klub mezét viselni.”
            Az ilyen hosszú kinyilatkoztatásokat ritkán tévő edző, valamint Figo tényleg jól egymásra találtak. Kettejük fegyelmezettsége és győzni akarása megváltoztatta a Real Madrid csapatának szellemiségét. Szinte belehajszolták a győzelembe a többieket. „Del Bosque más, mint a Madrid külföldi edzői – mondta a szinte egész felnőttkorát a klubnál töltő trénerről Luís Aragones, a mérkőzések számát tekintve a liga rekorder edzője.- Nála egyszerűen nincs elveszített mérkőzés, az utolsó pillanatig kell hajtani.”
            A második évezred utolsó őszén a Madrid hátrányból nyert a Valencia ellen, 1-3-ról egyenlített ki Málagában, s 0-2-ről a Sporting elleni Bajnokok Ligája-mérkőzésen, majd kétszer is vesztésre állva győzött Leverkusenben, ugyancsak BL-mérkőzésen.
            Október 21-ig kifejezetten jól ment Figo sora a Real Madridban. A Don Balon 7,3-as értékelte a szezon első hónapjában mutatott bajnoki teljesítményét, ennél magasabb átlagosztályzatot csak Mendiesta (Valencia, 8, ) Contreras (Málaga 7,6), Pablo Lago (Las Palmas, 7,6) és Donato (Deportivo, 7,5) kapott. A Real Madrid játékosai közül a portugál csillag Roberto Carlosszal holtversenyben a legjobbnak bizonyult, mint ahogy vezette a liga gólpasszlistáját is. Ám azt ő is sejtette, hogy a Barcelona elleni örökrangadó, a Nou Campba való visszatérés nem lesz egyszerű. De hogy ilyen megpróbáltatásokban lesz része, arra legrosszabb álmaiban sem gondolt. Pedig a katalán közönség reakció nem voltak váratlanok. 1995-ben Michael Laudrup a Real Madrid játékosaként elkövette azt a hibát, hogy pályára lépett korábbi imádói előtt. Aztán utóbb már élete legrosszabb napjaként emlékezett a megpróbáltatásokra. „Megláttam néhány őrjöngő drukker szemét, láttam az otrombaságokat mutató kezüket, s egyszerűen megbénultam”- mondta a dán csillag megtörten a meccs után. Szinte a megváltást jelentette számára, hogy Jorge Valdano a 66. percben lecserélte.
            Amit Laudrup kapott, annak a tízszeresét zúdította az önmérsékletét teljesen elveszítő Barca-tábor Figóra. Még Joan Gaspart, a klub elnöke sem tudta türtőztetni magát. Tökéletesnek minősítette csapata szurkolóinak viselkedését, miközben a madridi – és a vezető európai – sportlapok arról írtak, hogy a 0-2 ellenére nem a Real Madrid, hanem maga a futball az igazi vesztes. A 90 perc során egyéként öt olyan játékos (Dani, Alfonso, és Luis Enrique a Barcelonában, Celades és Figo a Madridban) lépett pályára, aki korábban a másik csapat mezét viselte. Ám a gyűlölet áradata csakis Luis Figóra zúdult.
            Az őrület nem ismert határokat. Már a mérkőzés előtt megjelent az Interneten a www.antifigo.com – a honlap neve alighanem önmagáért beszél. Ide be lehet küldeni a portugál csillagot leginkább káromló versikéket, rigmusokat, sőt rajzokat, plakátokat is. A TV 3 elnevezésű katalán adó lisszaboni jutalomutat ajánlott fel a Figót legmélyebben sértő – a cizelláltabb megfogalmazás szerint „a legjobban figo-ellenes sikerült” – plakát elkészítőjének. Maga Joan Gaspart is felszólította a Barcelona híveit, hogy füttykoncerttel , pfujolással kísérjék Figo minden megmozdulását. A találkozó előtt a Real Madrid nem merte saját buszát használni a barcelonai közlekedésre, ezért egy helyi rendszámú járművet bérelt. A királyi klub játékosai a mérkőzés előtti éjszakát – a szokásoknak megfelelően – már a katalán városban töltötték. Kevés alvással, ugyanis a Barcelona szurkolói pillanatokra sem lankadva csörömpöltek, dudáltak, trombitáltak és szirénáztak a szállodai ablakok alatt. Figo minden lépését négy testőre kísérte, ám a pályán ők már vigyázhatták a bálványból ellenséggé, a kedvencből árulóvá váló sztárt.
            Ott már egyedül volt, még ha a Madrid sztárjai egy pillanatra sem felejtették el éreztetni vele, minden rezdülésnél vele vannak. Amikor megpillantotta a mocskolódó feliratokat – ezek közül a Júdás, a Fösvény, és Zsugori még a szelídebbek közül volt -, amikor meghallotta a vérben forgó szemekkel, a gyűlölettől artikulálatlanná váló hangon ordítozók „Halál Figóra” üvöltését, tudta, minden elképzeltnél rettenetesebb kilencven perc vár rá. Még jó, hogy Madridba költözésekor eladta a barcelonai vendéglőjét, aligha maradt volna sok mostanra a berendezésből. Hiába dugta a két mutatóujját a füleibe, a dobhártyáján lüktetett a gyűlölet. Ő –de a madridi játékostársak is – az oldalvonal mentén szaladva a testükön érezték a gyümölcsöket, a műanyagüvegeket, a rágott nyalókákat, a mobiltelefonokat(!), s persze a köpéseket. A mérkőzés után a Don Balon hetesre értékelte Figo teljesítményét ( a madridiak közül csak Iker Casillas kapott magasabb kalkulust, nyolcast), de ez inkább gyógyír akart lenni a szenvedésekre, mint a tényleges futballforma minősítése.
            Az első öt fordulóban a Madrid 29 szögletéből huszonhármat Figo ívelt be. Most egyet sem tudott elvégezni, mert az elsőnél olyan szemétzápor zúdult felé, hogy inkább feladta a kilátástalan küzdelmet. Nemcsak rá hatott bénítólag az atmoszféra, a többiek sem tudtak a futballra koncentrálni. Roberto Carlos később azt mondta, egyetlen gondolat járt a fejében végig, csak el, minél gyorsabban, minél messzebbre innen. Minden madridi játékos elismerte, hogy a Barca ezúttal gólokkal jobb volt – de ezen a találkozón a futballtudás számított legkevésbé. Amikor Figo a második félidő közepén rossz ütemű szerelésekor csúnyán felrúgta Rivaldót, szinte elszabadult a pokol. A brazilnak nagyon fájt a lába, de igyekezett minél gyorsabban talpra állni, pontosan tudta, most ez kell tennie.
            A meccs után – miközben az egykori játékostársak szeretettel és együttérzéssel ölelték meg a láthatóan megviselt Figót – Florentino Pérez háborúnak minősítette a légkört, s dicsérte játékosai emberi nagyságát. Figo a tőle megszokott intelligenciával higgadt tudott maradni: „Túl sokat beszéltek már a körülményekről, meg arról, hogy megijedtünk. Ha féltünk volna, otthon maradunk. Sok mindenre vágyom most, de a legkevésbé arra, hogy a közönség bocsánatot kérjen tőlem. Sokkal jobban bánt a vereség. Mostantól még eltökéltebben fogok harcolni a Real Madrid sikereiért”-mondta.
            A rettenetes emlékek ellenére nem sikerült neki rosszul az október sem. A Don Balon osztályozókönyve alapján mindössze három játékos került a legjobb tízbe szeptember után újra: Contreras, a Málaga kapusa, valamint Figo és Roberto Carlos. A csapat viszont nehezen emésztette meg a történteket, a Barca elleni rangadóig veretlen legénység kikapott a következő héten a Bernabéu-ban a Mallorcától, s elbukott Soriában, a Numancia ellen is. A három, egymást követő vereség a hetedik helyre vetette vissza királyiakat, őt pontos hátrányban a 2527 nap után ismét a Primera División élére álló Valenciával szemben. Aztán azért jobbra fordult a sorsa, a Világkupa-döntő előtti két győzelemmel felzárkózott az élbolyba.
            A Boca Juniors elleni tokiói finálé azonban nem sikerült jól. Sem a Madridnak, sem pedig Figónak. Az argentinok ellen nem tudta megismételni remek őszi eleji formáját – mentségére szóljon, hogy Roberto Carlos kivételével a többiek is gyengélkedtek. Ám a 2-1-es vereség után megjelentek az első kritizáló hangok, a barcelonai székhelyű Don Balon némi kárörvendéssel arról írt, hogy a Madrid hiába fizette ki a valaha volt legnagyobb vételárat Figóért, a győzelmeket nem tudtak megvenni. A portugál nem jelenti egyszersmind a diadalokat.
            Ezt a hangulatot Madridban ellensúlyozta a Figo pajzsra emeléséről szóló híradások tömkelege. Decemberben nem akadt szinte egyetlen olyan szavazás sem a nemzetközi futballéletben, amelyen a portugál ne került volna az első két hely valamelyikére. Nem is érdemtelenül. Mert miközben a Madrid – legalábbis a vesztett pontok tekintetében – már a legjobban állt a ligában, Figo is nagyon belelendült. A Világkupa-döntőt követő hét végén a mezőny legjobbjaként vezényelte 3-2-es győzelemre csapatát Pamplonában, az Osasuna ellen, majd két nappal azelőtt, hogy Rómában a FIFA a világ második legjobb játékosának választotta, ugyancsak Pazar formában játszva góllal segítette fölényes győzelemhez a Madridot a Celta ellen.
            A következő vasárnap, nem egészen két hónappal azután, hogy a Barca szurkolói legszívesebben a vérét vették volna, visszatért Barcelonába. Az Espanyol elleni rangadó azonban nem ígért e tekintetben megpróbáltatásokat, mivel a kisebbik barcelonai klub szurkolói kifejezetten jó kapcsolatokat ápolnak a madridiakkal. A Real szurkolói hatezer fehér szegfűt vittek a Montjuicon lévő Olimpiai stadionba, csapatukat ünnepelni. A légkör családias volt, Figo ezúttal testőrök nélkül beszélgetett a meccs előtt barátjával, Pep Guardiolával,  a Barcelona csapatkapitányával. Aztán a Madrid az első 12 percben két gólt szerezve eldöntötte a mérkőzést, az újra a csapat legjobbjának jelölt Figo például Pazar egyéni akció után vette be az espanyolos Mora kapuját. Vicente Del Bosquét egyáltalán nem viselte meg, hogy a csapata néhány nappal korábban kiesett a harmadik ligás Toledo ellen a királyi-kupából. „ A liga és a Bajnokok Ligája számít, semmi más” – mondta, miután a Madrid mindkét fronton nagyszerű formában menetelt.

            A „változatosság kedvéért” Figo volt a mezőny legjobbja a Rayo Vallecano elleni mérkőzésen is, megint góllal tette fel a koronát a legszebb akciójára. Két nappal később a France Football szerkesztősége az év legjobbjának járó Aranylabdával tüntette ki.
            Nagyszerű formája, góljai, meg persze az elnyert díjak hatására hajdani világsztárok is véleményt formáltak róla. Johan Cruyff – első barcelonai edzője –azt mondta, nem kell állandóan Figo vételárával foglalkozni. „ A legjobb futballisták minden pénzt megérnek. Figóért ötvenhatmillió dollár sem sok. Nem az ilyen vásárlásnál dobják ki a pénzt az ablakon, hanem akkor, amikor egy másfél milliót érő futballistát megvesznek tizenötért. Amikor 1989-ben Barcelonába vittem Ronald Koemant , a nyolcmillió dollár hallatán mindenki szörnyülködött. Egy védőért ennyi pénzt? Aztán Ronald lett a hátsó pillére annak a csapatnak, amely sorozatban négy bajnoki címert nyert, s az ő góljával nyertük meg a Bajnokcsapatok Európa-kupáját!”  - mondta a nagy Johan.
            Lehetne sorban citálni a mérkőzéseket, hiszen Figo hétről hétre nagyszerű formában játszott. De emeljük csak ki az Oviedo elleni találkozót. Az új évezred második vasárnapján 70 000 néző készült ünnepelni a Bernabéuban. Di Stéfanótól Kopáig, Bobby Charltontól Suárezen át a honfitársig, Eusébióig minden díszvendég a portugál csillag tiszteletére masírozott a gyepre. Luis Figo ez előtt a találkozó előtt kapta meg az Aranylabdát. A fülsüketítő ünneplést még hangosabb ováció követte a mérkőzés 15. percében : Figo góllal köszöntötte az egybegyűlteket. A második félidőben a játékostársak hozzátettek még hármat, így a Madrid 4-0-ra megnyerte a mérkőzést.
            Úgy festett, a Madridot nem lehet feltartóztatni. A királyi klub legénysége robogott a cél felé, hogy 1997 után újra bajnoki címet ünnepelhessen a Bernabéu-ban. A Valladolid elleni döntetlen – függetlenül a Zaragoza elleni, elhalasztott mérkőzés eredményétől – már az őszi elsőséget jelentette a csapatnak. Figo a Madrid mind a 18 bajnokiján játszott addig, a számok alapján is Pazar formában. Hat gólt lőtt, - emlékezzünk csak , eddigi pályafutása során kilenc volt az egyéni csúcsa teljes szezonban -, s kilenc gólt készített elő átadásával. Összesen 43 helyzetet alakított ki labdáival, 49 labdát szerzett, 72 szabadrúgást harcolt ki, 44-szer szabálytalankodott, 195 beadást küldött a társaknak, 15-ször szerelték sárgalapot érően, miközben ő kilenc lapot kapott. A Don Balon megpróbált közte és barátja és hajdani klubtársa, Rivaldo között dönteni, ki is a jobb. Nem tudott, csak addig jutott, hogy Figo sokkal inkább csapatjátékos, mint a brazil. Egyébként mind a kettejük pontszámát 46-ra hozta ki. Ekképpen. Jobb láb: Figo 8, Rivaldo 5, bal láb: Figo 7, Rivaldo 9, fejjáték: Figo 6, Rivaldo 8, látás a pályán: Figo 8, Rivaldo 7, küzdőszellem: Figo 9, Rivaldo 9, egyéniség: Figo 8, Rivaldo 9.
            Február közepén a Madrid elveszítette november negyedike óta őrzött bajnoki veretlenségét az Athletic Bilbao ellen. Ám ez csak botlás volt, a gárda tovább masírozott. A hónap vége felé kezdődött az idény talán legnehezebb szakasza: sorozatban rangadók vártak a Madridra. Az első számú vetélytársa előlépett, címvédő Deportivo ellen még a pontszerzés is nehéznek tűnt, a Riazorban az előző idényben öt, egy évvel korábban négy gólt kapott a gárda. Most kettőt, de miután kettőt szerzett is, döntetlennel mehetett haza. A következő héten is ugyanezt az eredményt érte el , méghozzá a Barcelona ellen, a Bernabéuban. Raúl két góljára Rivaldo válaszolt, sőt a brazil rúgott az utolsó pillanatban egy harmadikat is, amelyet a bíró nem adott meg. A mérkőzés után két tény volt világos: a Madridnak szerencséje volt, s már aligha állíthatja meg bárki is.
            Ám a Mallorca elleni, március 18-i mérkőzésen mintha elpattant volna egy húr a zenekarban. Négy nappal korábban a Madrid kikapott a Bajnokok Ligájában 2-0-ra az Anderlechttől, de miután már korábban továbbjutott, igazából ez senkit sem érdekelt. Főleg, hogy a következő héten legyűrte a Numanciát, majd idegenben a Las Palmast. Közben 2-0-s vezetésről ugyan kikapott a Galatasaraytól a BL negyeddöntőjében, de sejteni lehetett, a Bernabéuban mindenért megfizet a törököknek. Aztán egy négyest rúgott a Villarealnak, hármat a visszavágón a Galának, idegenben is legyőzte a Zaragozát – úgy festett megint madárfüttyös a hajnal. A 31. forduló után a Madrid tizenegy ponttal vezetett a ligában, s várta a Bayern München elleni elődöntőt.
            A nagy meccs főpróbáján a csapat otthon csak döntetlent játszott az Osasuna ellen, de ezt még könnyű volt a közelgő kupaszereplésre fogni. Aztán a Bajnokok Ligája elődöntőjének első mérkőzésén a Bayern nyert a Bernabéuban, majd a következő bajnokin a Celta Vigo –némi bírói segédlettel – 3-0-ra legyőzte a bajnoki cím első számú esélyesét. Volt még bőven az előnyből, de azért a helyzet kezdett kellemetlenné válni. Különösen azután, hogy a Bayern Münchenben is legyőzte a Reált, amely három nappal később hazai bajnokiján nem bírt az Espanyollal sem.
            Figo ugyan adott egy gólpasszt a müncheni Olimpiai stadionban, szerzett egy találatot az Espanyol ellen – de nem futballozott jól. Sőt, az elemzők szerint éppen az ő formahanyatlása volt az egyik fő oka az immár öt mérkőzés óta tartó nyeretlenségi sorozatnak. A Madrid Vicente Del Bosque edzősége alatt még nem produkált ilyen hosszú fekete szériát. Úgy, hogy közben egyre közelebb került a bajnoki címhez.
            Aztán a Rayo Vallecano elleni „idegenbeli” – természetesen madridi – győzelem már szinte rátette a játékosok kezét a bajnoki trófeára, nem volt nehéz kiszámolni, hogy az Alavés elleni hazai siker egyet jelent majd az egyesület története 28. bajnoki címének megszerzésével.
            Május 26-án a 75 ezer nézővel zsúfolásig telt Bernabéuban ünnepelni akartak az emberek. 1997 után újra bajnoki címet. Vicente Del Bosque – bízva abban is, hogy az Alavés még fizikailag és lelkileg sem heverte ki teljesen a Liverpool elleni, óriási csatában elveszített EUFA-kupa döntő megpróbáltatásait – csatárokkal, támadó középpályásokkal rakta tele a csapatot. Megérte. A Madrid kárpótolta szurkolóit az elmúlt hetek gyengébb játékáért, s kiütötte az EUFA-kupa döntős baszkokat. Az 5-0-as győzelem fő részese a 250. bajnoki mérkőzésen 122. és 123. gólját szerző Raúl, valamint a három gólt is előkészítő Figo volt. A duplázó Raúlon kívül egyébként Guti, Iván Helguera és Hierro talált Herrera kapujába, érdekes, hogy a Real Madrid öt góljából négy fejesből született.
            A játékosok először a stadionban, majd később Madrid központi terén, a Cibeles szobor környékén ünnepeltek, közel félmillió szurkoló társaságában. Aztán Raúl egy hatalmas Reál-zászlót is kitűzött, s a társak örömmámorban tobzódtak. Amikor a nép Luis Figo nevét skandálta, a portugál úgy gondolta – megérte a szezon előtti hercehurca.
            Immár végképp madridista lett. S talán nem is jutott eszébe, hogy egykoron azt mondta Barcelonában, szeretné Michael Ludrup útját követni. Pedig azt teszi: a dán szupersztár is az első évben, ahogy a Barcából a Madridba szerződött, azonnal megnyerte az évek óta várt bajnoki címét a királyi klubbal.