Bajnoki címek és szörnyű novemberek…
         Louis van Gaal a kilencvenes évek első felének legeredményesebb klubedzője volt Európában. 1991 szeptemberében szerződött az Ajaxhoz, 1994-ben, 1995-ben és 1996-ban bajnoki címet, és 1993-ban országos kupát nyert Hollandiában. 1992-ben elhódította az UEFA-kupát – az egyetlen jelentős nemzetközi trófeát, amely még hiányzott az egyesület gyűjteményéből – majd szinte újjáépítve a csapatot, 1995-ben, megkoronázva addigi tevékenységét, első lett csapatával a Bajnokok Ligájában, s győzött az európai Szuperkupáért és a Világkupáért vívott meccsen is. 1996-ban bejutott legénységével a Bajnokok Ligája döntőjébe, de ott balszerencsés körülmények között, tizenegyespárbajban kikapott Rómában a Juventustól.
            1997 júniusában köszönt el az Ajaxtól, különleges körülmények között Csapata 4-0-ra legyőzte utolsó bajnoki meccsén a Vitesse-t. Néhány órára senkit sem érdekelt, hogy véget ért egy korszak, hogy a félig már elemeire szedett Ajax csak negyedik lett a bajnokságban, azok a pillanatok még az emlékezésé s az ünneplésé voltak. Az amszterdami ArenA 51 000 nézője „Louis, Louis” kiáltásokkal búcsúzott edzőjétől, aki könnyes szemekkel köszönte meg édesanyjának a lelki támogatását, valamint az Ajax szurkolóinak és játékosainak az együtt töltött hat esztendőt. Aztán beszállt egy nyitott tetejű buszba, s a tömeg éljenzésétől kísérve búcsúköröket tett.
            Másnap megkapta a legmagasabb rangú holland állami kitüntetést, s végleg lezárta élete egyik legfontosabb és legeredményesebb szakaszát. Akkor már nyílt titok volt, hogy nem marad sokáig állás nélkül, a Barcelona edzője lesz.
            A holland tréner az éppen munkába állása heteiben ötödször újraválasztott Nunez elnök uralkodásának tizenkettedik edzője lett. A tizenkilenc év Lucien Mullerrel kezdődött (49 mérkőzés), majd így folytatódott: Joaquim Rife (50), Helenio Herrera (64, két szakaszban), Kubala László (25), Udo Lattek (103), Cesar Luis Menotti (89), Terry Venables (149), Luís Aragones (51), Johan Cruyff(430), Carlos Rexach (2), és Bobby Robson (60). Ez után következetett, Van Gaal.
            Érkezéséhez, illet működéséhez elsősorban két kérdést kapcsoltak a Barca hívei. 1: Az újonnan igazolt Anderson, Rivaldo kettős pótolni fogja-e honfitársukat, Ronaldót? 2: Eredményesebb lesz-e Van Gaal, mint Robson volt, a liga vagy a Bajnokok Ligája esetleges megnyerése többet jelent-e majd a klub vezetőinek, mint az egy szezonnal korábban megnyert három trófea? Nunez egyébként több mint hatvanmillió dolláros erősítéssel igyekezett Van Gaalt minél jobb játékosállományú kerethez juttatni. Rivaldót például pontosan annyiért vette meg a Deportivo La Corunától, amennyit Ronaldóért kapott az Intertől. Ezzel is bizonyítani akarta, hogy előző szezonbeli legjobb játékosa egyáltalán nem nélkülözhetetlen. A már említett Rivaldón és Sonny Andersonon kívül ekkor került a csapathoz Reiziger, Hesp, Dugarry és Csirics is. Van Gaal az első csatát elveszítette, a Real Madrid „tönkreverte” a Barcát a spanyol Szuperkupa második felvonásán. Bobby Robsont azért fokozta le az elnök, mert a nemzetközi sikerek ellenére alulmaradt a királyi klub elleni presztízsharcban… Más kérdés, hogy aki mikronnyit is értett a futballhoz, az elismerte, hogy Van Gaalnak szinte teljesen új csapatot kell építenie, amihez idő kell.
            Robson a portugál anyanyelvűeket favorizálta, s csapatkapitánnyá nevezte ki a még PSV-ből ismert kedvencét, a román Gica Popescut. Az angol edző engedékeny volt, simulékony lélek, aki kesztyűs kézzel bánt a játékosokkal. Van Gaalnak – fogalmazzunk így – mások a módszerei, egyetlen véleményt fogadott el, a sajátját. A játékosainak is közzétett dekrétumában világossá tette: ő a főnök, mindenről tudni akar, mindenben övé az utolsó szó.
            Más lett a csapat játéka is, hiszen a Robson (s Ronaldo) nevével fémjelzett Barcelona a brazil zsenialitására épült. A csapat tíz tagja azon iparkodott, hogy a világ akkori legjobb játékosának megteremtse azokat a lehetőségeket, amelyekből ő többnyire megnyerte a meccseket. Ez sokszor azzal is járt, hogy Ronaldo egyedül állt elöl, s hozzá zárkóztak fel akció közben a többiek.
            Van Gaal elképzelése más volt: három csatár játsszon elöl, nincs senki kivételezett helyzetben. „Ronaldo sem pótolhatatlan” – jelentette ki, alighanem újfent csak a saját fontosságát hangoztatva. Figo szinte semmit sem tudott a holland edzőről azon kívül, hogy ismerte az eredményeit, s hallott autokratikus módszereiről. De úgy gondolta, mielőtt a hallomásból szerzett információk alapján véleményt formálna, megvárja mit is tapasztal ő maga.
            Nem lehetett oka panaszra. Ő, ahogy Cruyffnál és Robsonnál korábban, Van Gaalnál is alapember lett. A holland tulajdonképpen rá, Rivaldóra és Luis Enriquére építette a csapatot, mutatja ezt az is, hogy a portugál sztárnál többször senki sem szerepelt a kezdő csapatban (35), utána következett Rivaldo, Luis Enrique és az eleinte alapembernek számító Albert Celades 34-34-gyel. Nunez világossá tette a holland edző számára, hogy a bajnoki címet és a Bajnokok Ligájában való jó szereplést mindennél fontosabbnak tartja. Nem kellett sokat magyaráznia, Van Gaalnak is hasonló volt az értékrendje.
            A bajnokságban – feledtetve a Madrid elleni Szuperkupa-kudarcot – nagyszerűen kezdett a gárda. Az első hat forduló után 18 ponttal vezette a táblázatot, a kilencedik játéknap után már nyolc győzelemnél és egy döntetlennél tartott. Van Gaal ennél jobban nem is mutatkozhatott volna be, a nyolc győzelem és egy döntetlen az egyesült 98 éves történetének legjobb szezonkezdetét jelentette! A sorozatot a Real Madrid elleni 3:2-es győzelem zárta le a Bernabéu-ban  - aki ismeri a spanyol focit, annak nem kell magyarázni, hogy mit jelentett ez a győzelem a bajnok otthonában.
            A Barca azonban érthetetlenül megtorpant, négy forduló alatt háromszor kikapott. Pedig a Valladolid, az Athletic Bilbao és az Oviedo triójából egyik sem tűnt túlontúl félelmetesnek. Ám a Bajnokok Ligájában egyébként is csak vergődő gárda egyszerűen nem tudta megemészteni, hogy a Dinamo Kijev, miután Ukrajnában is győzött 3-0-ra, a Nou Campban története egyik legmegalázóbb vereségét mérte a katalánokra. Szerhij Rebrov és a mesterhármast szerző Andrij Sevcsenko úgy ficánkolt a pesetamilliárdokat érő védelem tagjai mellett, mint a hal a vízben, a 4-0 még nem is fejezte ki hűen a két csapat közötti különbséget.
            Decemberre kiheverte a csapat a megpróbáltatásokat, s négy győzelmet aratott sorozatban. Ezek után a Don Balon – Spanyolország legtekintélyesebb futballhetilapja – hosszú interjút készített Luis Figóval, akiben az újság szerint a Barcelona végleg megtalálta Michael Laudrup utódját. Figo addigi spanyolországi karrierje csúcspontjára érkezett, s ezt maga az érintett is megerősítette. Tulajdonképpen Van Gaalnak bókolt, amikor hozzátette: „Most vagyok a legjobb erőben.”
            Az interjúban egyébként szerepelt két és fél múlva különössé váló kérdés is, amely Figo Laudrupot dicsőítő mondatát(’…szeretném ugyanazt a karriert befutni, mint ő” követte : „Beletartozna ebbe az is, hogy átszerződik a Real Madridba?”
            Figo így válaszolt: „Nem, nem hiszem. Azt gondolom, Spanyolországban csak a Barcelonában tudnék játszani, ha valahová tartoznék, az egykori klubom, a Sporting lenne.”
             Az új éve új, s egyben sanyarú életet hozott a Nou Campba: egy hónapon keresztül nem tudott bajnoki mérkőzést nyerni a gárda. Az egyetlen gyógyírt az európai Szuperkupa otthoni felvonása jelentette, Luis Enrique és Rivaldo góljával a Barcelona két gólos előnyt szerzett a Borussia Dortmund ellen. A hazai bajnokságban viszont vezető állásból, a véghajrában gólt, vagy gólokat kapva, szinte mindig elbukott a csapat. Akkor merült fel először Van Gaal menesztése. S egyre többen emlegették, hogy a lefokozott Bobby Robson egy esztendővel korábban három trófeát is megnyert a csapattal. Tulajdonképpen a Barcának nagy szerencséje volt: a vetélytársak körbevették egymást. A katalánok viszont a következő nagy, mindössze egy vereséget magában foglaló tizenhárom találkozóból álló pontgyűjtési szériában megnyerték a bajnoki címet. Mindeközben a gárda 3-0-ra megverte a Real Madridot a Nou Campban, végleg szertefoszlatva a fővárosi fehérek bajnoki álmait.
            Pontosan egy hónappal később- miközben a dormundi Szuperkupa-fináléban elért döntetlenével megszerezte a szezon első trófeáját – a Betis elleni győzelemmel már tízpontosra növelte az előnyét üldözői előtt, majd újabb tizenegye nappal később, a Zaragoza elleni hazai találkozón elhódította története 15. bajnoki szezon: az utolsó négy meccsel már nem foglalkozott. Az Espanyol elleni, tradicionális városi rangadón még Figo döntetlenre mentette az eredményt, de már ott is a kupadöntő járt a fejében.
            A Barcelona s a szezon meglepetéscsapata, a Mallorca április 29-én Valenciában óriási meccset vívott egymással. Hector Cúper akkor veszített először fontos európai sorozatban tizenegyespárbajt (másodszor 2001 májusában Milánóban, már a Valencia edzőjeként, a Bayern München ellen), pedig a legénysége nagyon közel állt a sikerhez. A jugoszláv Jovan Sztankovics gólját Rivaldo a második félidő derekán kiegyenlítette, 120 perces csata után tizenegyesek döntöttek. A szenzációs formában védő argentin Carlos Angel Roa kapus hiába védett ki három büntetőt, mégis a Barcelona nyerte a serleget. Egyébként az argentin kapus kilencest érdemelt ki a találkozó után a Don Balontól, ő volt a mezőny legjobbja. Ám utána a nyolcasokat kapók (Hesp, Nadal, Figo illetve Olaizola, Iván Campo, Sztankovics, Amato) között ott volt a portugál sztár is, akit a hetilap úgy jellemzett a szezon végén: „Guardiola távollétében ő viselte a kapitányi karszalagot. Erre alaposan rászolgált, igazi vezér, líder volt a pályán és a pályán kívül. Eddig legjobb szezonját zárta a Barcelonában”.  A Don Balontól egyébként Ruud Hesp, Luis Enrique, Rivaldo és Luis Figo kapta a legmagasabb osztályzatot, kilencest egész évi teljesítményéért.

            Az eleinte agyonkritizált holland edző fürdött a dicsőségben, s éltette játékosait, miközben Nunez elnök saját döntéseit is minősítendő fejtegette: a Barcelona még az előző szezonbeli remeklését is feledtette, ismét három trófeát nyert, miközben visszaszerezte a Real Madridtól a bajnoki koronát.
            Senkit nem zavart, hogy a csapat az utolsó három meccset egytől egyig elveszítette. Ráadásul nem is kicsit, a Betis ellen 3-1-re, az Atlético Madrid ellen 5-2-re, a Salamanca (hazai pályán!) 5-2-re kapott ki. Na és… Így is kilencpontos előnnyel nyerték a bajnokságot!
            1998 nyarán valóságos holland invázió érte el a Nou Campot, Ruud Hesp, Michael Reiziger és Winston Bogarde mellé megérkezett Philip Cocu, Boudewijn Zenden és kicsivel később Patrick Kluiver is, miközben Van Gaal nagy erőfeszítéseket tett a De Boer ikrek megszerzéséért is. Az edző úgy vélte, lassan kialakul a keret, amellyel már nyugodtan játszhatja az általa legjobban kedvelt 3-4-3-as formációt, ami az Ajaxnál már sikerre vezetett.
            Figo helyét még Louis Van Gaal sem vitatta, pedig igazán igyekezet a saját elképzelései szerint átalakítani a keretét és a csapat szerkezetét. A sok holland érkeztével megpróbálta az Ajaxnál bevált játékrendet meghonosítani. Ebben Figónak körülbelül az a szerep jutott, mint hajdanán Finidi George-nak – ráadásul a portugál sztár lényegesen jobban játszotta ezt, mint a nigériai.
            A Barcelona mindig is támadó játékáról volt híres – Van Gaal is ezt erőltette. „ A támadás a legbiztonságosabb védekezés. Ha nálunk van a labda, s ráadásul az ellenfél térfelén tartjuk, nem kapunk gólt!” – szólt az edző filozófiája, amellyel Figo is tökéletesen azonosult. A portugál biztos volt abban, sőt többször is hangoztatta, hogy csapatuk Európa legjobbja. Ezért is fájt neki, hogy a Bajnokok Ligájában rendre kudarcot vallottak.
            Ugyanakkor a hazai frontokon továbbra sem akadt gondjuk. Pedig bajnokhoz méltatlanul, rosszul kezdték a szezont. Az első négy mérkőzésből mindössze egyet, a szó szerint falusi Extremadura elleni találkozót tudták megnyerni, egyébként  Luis Figo góljával.  Mindezek dacára november elejéig magára talált a Barca, ám a Van Gaal-érában a novemberek szinte csak kudarcot hoztak. 1998 őszén az Oviedo elleni vereséggel kezdődően hat mérkőzésen három pontot szerzett a csapat, a vereségsorozat közben legyőzte a Tenerifét. Közben – két majdani döntős, a Manchester United és a Bayern München mögött zárva – kiesett a Bajnokok Ligájából, így szertefoszlott a nagy álom, a centenáriumi évben Barcelonában szerzett BL-döntőt a katalán klub játékosai nélkül rendezték. Van Gaalt másodszor is le akarták mondatni a szurkolók, miután a bajnokságban a kilencedik helyre csúszott vissza csapata.
            1998 decemberében alig akadt olyan Barcelona-hívő, aki ne azt kérte volna karácsonyi ajándéknak, hogy a holland trénert száműzzék a csapat mellől. Egy szellemes angol megfogalmazás szerint az edző körülbelül annyira volt sikeres és népszerű Barcelonában, mint amennyire egy Real Madrid-ajándékbolt lett volna. A Villareal elleni otthoni vereség után már ara kötöttek fogadásokat Barcelonában, hogy karácsonykor már nem Louis van Gaal lesz a Barca edzője. Szerencséjére csapata Xavi góljával december 20-án nyerni tudott Valladolidban, s cseppet fellélegezhetett.
            Aztán a karácsonyi szünet után úgy folytatta a csapat, mint ha az ünnepek alatt kicserélték volna. Az 1999-es, úgynevezett centenáriumi év az Alavés tönkreverésével (7-1) kezdődött. Ez mintha jeladás lett volna, a gárda az ötödik sebességbe kapcsolt. Négy és fél hónappal később, az Alavés elleni újabb találkozón már bajnokként léphetett pályára. Közben 18 bajnokijából tizennégyet megnyert, hármon döntetlent játszott, s csak a Valenciától kapott ki. Végül tizenegy ponttal előzte meg a második helyre befutó Real Madridot!
            Minek volt köszönhető e hirtelen jött metamorfózis? Valószínűleg annak, hogy Frank de Boer érkezésével szilárdabb lett a védelem, hogy a sérülése után visszatérő „Pep” Guardiola rengeteg labdát szerezve csökkentette az elsősorban a támadások szervezéséhez értő társak terheit, s nem utolsósorban, hogy a Van Gaal-féle taktikához egyre jobban hozzászokó gárdában akadt két extraklasszis, Rivaldo és Luis Figo személyében.
            A holland edző sok kritikát kapott azért, mert Guardiolán kívül a kulcsemberek között egyetlen katalán sem akadt, ugyanakkor öt-hat holland rendszeresen játszott a csapatában. De ő nem az a típus, akit megviselne. Járta a maga útját. A Bajnokok Ligája-kudarcokkal „nem tudott elszámolni”, de a hazai fronton aratott. Egy évvel azután, hogy 39 esztendős várakozás után újra duplázást ünnepelhetett a csapat több százezres szurkolótábora, Van Gaal a második évét már a második bajnoki címmel zárta. Fontos volt neki ez is, hiszen akárcsak az Ajaxnál, itt is állandóan Johan Cruyff-fal hasonlították össze. S előtte éppen a nagy Johan védte meg a Barcelonával a spanyol bajnoki titulust.
            Van Gaal – a játékosok, köztük Figo udvarias, őt dicsérő nyilatkozatai ellenére is mondhatjuk ezt – nem tudta megnyerni a szíveket. A spanyol és portugál anyanyelvűek joggal nehezményezték, hogy a hollandok, felrúgva az általános öltözői szokásokat, egymás között hollandul beszélgettek, maga az edző is így szólt legtöbbször egykori ajaxos játékosaihoz. A sajtó azt is felrótta az edzőnek, hogy túl sok honfitársát vásároltatta meg, miközben ennek helyességét a nemzetközi eredmények egyáltalán nem igazolták. A Don Balon 1999 őszén tizenegy pontban vonta meg Louis van Gaal működésének mérlegét. Kettőt (hazai eredményességét és elhivatottságát) minősített pozitívnak, a többiben elmarasztalta… Utóbbiak között szerepelt például a nemzetközi kudarcsorozat, a látványos játékosra való törekvés hiánya, a tervszerűtlen átigazolási politika, a holland játékosok oktalan favorizálása, az edző arroganciája és az FC Barcelona szellemiségének meg nem értése.
            Az öntörvényű edző összekülönbözött sztárjátékosaival is. A legtöbb nyilvánosságot Rivaldóval és Guardiolával folytatott vitái kapták, de néha Figo is hangot adott értetlenségének. Különös, de a belviták ellenére 1999 őszén nem szerepelt rosszul a csapat, sőt, miután végre a Bajnokok Ligája csoportmérkőzésein is képességeihez méltón futballozott, sokan már a párizsi döntő nagy esélyesét látták benne. A nagyszerű formában lévő Rivaldo, Figo és Luis Enrique vezérletével a Barca veretlenül játszotta végig az első és a második kör tizenkét csoportmérkőzését. A portugál sztár elsősorban az előkészítésben jeleskedett, de a Fiorentina ellen például mindkét találkozón s az Arsenal elleni londoni mérkőzésen – ez utóbbin játszott talán a Van Gaal-érában a legjobban csapata – még gólt is szerzett.
            A nemzetközi menetelés mellett jutott erő és figyelem a Primera Divisiónra is. Október utolsó napjáig mindössze egy vereséggel (Alavés, 1-2) álltak a gránátvörös-kékek, de Van Gaal okkal tartott a következő hónaptól. A november rendszerint kudarcokat hozott neki Spanyolországban.
            Szinte hihetetlen, hogy miközben három barcelonai éve alatt kétszer megnyerte a bajnokságot, egyszer pedig második lett a Deportivo La Coruna mögött, milyen pocsékul ment nekik novemberben. A Barcelona a három szezon alatt 12 bajnoki mérkőzést játszott az adott esztendő tizenegyedik hónapjában, s a három győzelem mellett kilencszer kikapott! A megszerezhető pontok mindössze huszonöt százalékát gyűjtötte be, holott a szezon korábbi (augusztusi, szeptemberi, októberi) találkozóin 26 találkozón összesen két vereséget szenvedett. A szezonkezdés mérlege közel 75 százalékos volt, szemben a november 25 százalékos mutatójával! Mindez aligha írható a véletlen számlájára… A sorozatosan jelentkező teljesítménycsökkenés edzői hiba.
            Az, hogy a Barcelona a fentiek ellenére azért tartotta a lépést a többiekkel, leginkább a kulcsjátékosoknak, közülük is Figónak és Rivaldónak volt köszönhető. A portugál csúcsformában futballozott. Minden korábbinál nagyobb szerepet vállalt a támadásokban – kilenc góljánál többet korábban sem Portugáliában, sem Spanyolországban nem szerzett élvonalbeli pályafutása során-, immár vitathatatlanul a világ legjobb játékosai között jegyezték. Ő még akkor is megtette a magáét, amikor a Barcelona néhány hét alatt mindent elveszített, hiába reménykedve abban, hogy a három fronton (hazai bajnokság és kupa, valamint a Bajnokok Ligája) hármas győzelmet arathat. A háromból nulla lett…
            Mindez Figón múlt a legkevésbé. A Barcelona a Bajnokok Ligájában, a Chelsea elleni negyeddöntőben váratlanul negyedóra alatt három gólt kapott, Figo azonban a második félidőben szerzett találatával visszaadta a reményt, majd a visszavágón, a Nou Campban egyenesen parádézott. Ő szerezte a 2-0-t jelentő második gólt, kiharcolt két tizenegyest, tulajdonképpen ő bizonyult a gránátvörös-kékek nyerő emberének.
            S távollétében összezuhant a Barca Valenciában. Eltiltását töltve elkeseredetten üldögélt a Luis Casanova stadion lelátóján, miközben a társak négy gólt is kaptak. A visszavágón a katalánok már vele kiegészülve sem tudták ledolgozni a hátrányt. A nemzetközi sikerre vágyó Figót nem vigasztalta, sőt éppen bosszantotta, hogy éppen a mumustól kaptak ki. A Valencia a saját pályáján két év alatt négyből háromszor is megverte Louis van Gaal csapatát!
            Közben elúszott a Király-kupa győzelem lehetősége is (miután a Barca az Atlético Madrid ellen elveszítette az elődöntő első felvonását 3-0-ra, a klub vezetői úgy döntöttek, kilenc válogatott játékosuk nemzetközi kötelezettségeire hivatkozva a csapat nem áll ki a visszavágóra), s nem sikerült a sorozatban harmadik bajnoki cím megszerzése sem. Utóbbiért csak magát okolhatta a Barcelona: öt ponttal végzett a története első bajnoki címét szerző Deportivo mögött, miközben az utolsó hét fordulóban a megszerezhető 21-ből nyolc, a véghajrában, az utolsó három találkozón (a Rayo Vallecano és a Celta otthon, közben a Real Sociedad idegenben) két pontot gyűjtött be. Nem sokkal több a semminél.
            Luis Figót (és Rivaldót) illethette ezért a legkevesebb kritika. A portugál csillagot az El País című napilap szavazásán a liga edzői a Primera División legjobb külföldi játékosának választották, a Don Balon ugyanezt a címet adta neki, valamint a szezon legjobb előkészítőjének találta. Egy másik ankéton, a legtekintélyesebb európai sportlapok közösségének (ESM) szavazásán már az egész szezon legjobbjának választották, nemcsak Spanyolországban, hanem az egész kontinensen. Az ESM (a portugál A Bola, a spanyol Don Balon, a belga Foot, a france France Football, az olasz La Gazetta dello Sport, a német Kicker, a holland Voetbal International és az angol World Soccer tartozik az égisze alá) újságírói Rivaldónak és Figónak adták a legtöbb pontot idénybeli teljesítményük alapján, egyébként így állt fel az 1999-2000-es szezon álomtizenegye: Kahn (Bayern München) – Angloma (Valencia) , Nesta (Lazio), Maldini (Milan), Roberto Carlos (Real Madrid) – Figo (Barcelona), Verón (Lazio), Keane (Manchester United), Rivaldo (Barcelona), Raúl (Real Madrid), Sevcsenko (Milan).
            Figo még egy elismeréshez jutott – ez kapta a legkisebb visszhangot, s mégis, talán ez jellemzi leginkább teljesítményét. Egy számítógépes elemző cég adatbázist készített a Primera División mérkőzéséből, vizsgálva a játékosok szereplési számát, góljait, futómennyiségét, szerzett és eladott labdáit, kapura lövési kísérleteit, szabálytalanságait, kiharcolt szabadrúgásait. Szinte mindent. Ebből derült ki, hogy sokak szubjektív véleménye, valamint a nemzetközi kupák objektív eredménysora alapján is a világ legerősebb bajnokságának nevezhető Primera Divisiónban Luis Figo volt 1999-2000 leghatékonyabb, vagy a futball nyelvére a legegyszerűbben lefordítva: legjobb futballistája.
            A portugál csillag mégis csalódottan zárta az idényt, nehezen viselte, hogy a Barcelonával mind a három megszerezhető titulust kiengedték a kezükből. Tele volt nyerési vággyal. A június elején a Don Balonban megjelent interjújában azt mondta, nagy változások várhatóak a klubban, Van Gaal elköszönt, Nunez elnökválasztásra készül – de ő maradni akar.