1991 nyarán a portugál válogatott még esélyes volt arra, hogy kiharcolja a svédországi Európa-bajnokságon való szereplés jogát. Pedig nem kisebb ellenfél akadt a csoportban, mint a címvédő Hollandia. De a luzitánok jól meneteltek, miközben a junior válogatott Lisszabonban nyert világbajnoki címe alaposan meg is növelte az étvágyat. Eusébióék aranykorszakának újjáéledését, de legalábbis a Chalana-, Jordao-, Nene-féle generáció sikereinek lemásolását várta a közvélemény az utódoktól.
         A jelen nem volt gyászos, semmi sem indokolta a kapitányváltást. A szövetségnek mégis lépnie kellett, mert az addigi első embert, Artur Jorgét Franciaországba csábította a Paris Saint-Germain. Az utód személyén nem kellett sokat gondolkodni. Carlos Queirós két év alatt két világbajnoki címet s egy világbajnoki bronzérmet nyert az ifjúsági válogatottakkal, evidens választás volt az előléptetése. Hiszen sejteni lehetett, hogy a nemzeti tizenegy előbb-utóbb a nyolcvanas évek második felében, majd a portugáliai U 20-as világbajnokságon a keze alatt csiszolódó gyöngyszemekre épül majd.
         Vítor Baía, Fernando Couto, Paulo Sousa és Domingos, az 1969-1970-es korosztály legjobbjai ugyan már Artur Jorge érájában bekerültek a válogatottba, de négyen együtt még tízszer sem játszottak az A válogatottban. Artur Jorge még a régiekre, elsősorban a Benfica 1990-ben BEK-döntős csapatára és az FC Porto sztárjai épített. Queirós először nem nyúlt a régi gárdához, az osztrákok elleni barátságos mérkőzésen (1-1), majd a finnek elleni hazai EB-selejtezőn a 25 éves Samuel kivételével egyetlen újoncot sem avatott. De a masszívan védekező északiak ellen nagyon rosszul játszottak a csatárok, Rui Barros, Rui Águas és Futre a legjobb helyzeteket is kihagyták. César Brito góljával ugyan végül megnyerte a csapat a mérkőzést, de Queirós így is nagyon bosszús volt. Hiszen a hollandokkal versenyt futó válogatottnak tervei szerint gólkülönbséget kellett volna javítani Jukka Vakkila finnjei ellen.

         A következő, a luxemburgiak elleni barátságos mérkőzés jó alkalmat kínál a csapat átszervezésére. Queirós kockázat nélkül bedobhatta a mély vízbe úszni tanuló ifjú kedvenceit. Luxembourgban Figo és Peixe először, Joao Pinto másodszor játszott az A válogatottban. De mi tagadás, nem váltották meg a világot. Nogueira, a Boavista ugyancsak újonc, 28 éves középpályása ugyan megszerezte a vezetést, de a Carlo Weis tizenegyesből kiegyenlítette. Az európai futball egyik törpéje ellen az eredmény minden volt, csak biztató nem a hollandok elleni nagy ütközet előtt.
       
  Queirós azonban nem tért le az útról. Figót és Peixét benn tartott a keretben, bár előbbit csak a kispadra küldtette, s az utolsó fél órára küldte őt pályára. A portugáloknak nyerni kellett volna Rotterdamban a továbbjutáshoz, s erre nem sok esélyük volt. Az önkéntes száműzését faladó Frank Rijkaard visszatérésének minden előnyét élvező, fölényben játszó hollandok Rijchard Witschge óriási lövésével nyertek – a Barcelona középpályása sem a klubjában, sem a válogatottban nem szerzett akkor már másfél éve gólt… -, s ezzel kijutottak a svédországi kontinensbajnokságra.

         A portugálok ugyan még megverték 1-0-ra a görögöket ( Figo csak az utolsó negyedórára állt be), s így szászázalékos otthoni mérleggel zárták a sorozatot. Meg azzal a reménnyel, hogy a következő világbajnoki selejtezőkön a már érettebb egykori ifisztárok végre kiharcolják a továbbjutást.
         Olaszország, Svájc és Skócia csoporttársaként ez sem tűnt egyszer feladatnak…
Nem növelte az önbizalmat az sem, hogy két évvel a World Cup előtt a csapat rúgott gól nélkül tért haza az US Cupról. Az olaszok elleni döntetlen még nem kellett nagy csalódást, de az írek s főleg az amerikaiak elleni vereség annál inkább.
         Queirós azonban nem bánkódott, sőt azt mondta, kellett neki ez a három találkozó, csapatépítésre. A védekezést sikerült is „rendbe raknia”, a hátsó alakzat jól működött az osztrákok elleni barátságos mérkőzésen és főleg a skótok elleni, glasgow-i világbajnoki selejtezőn (0-0). Szűk egy hónappal később a Párizzsal egybeépült Saint-Quenban a gárda 2-1-re verte a bolgárokat – a portugál szövetség a francia fővárosban élő nagyszámú portugálnak akart kedveskedni azzal, hogy ott fogadta a bolgárokat-, Figo ezen a találkozón szerezte első gólját az A válogatottban.

         Az olaszok elleni világbajnoki selejtezőig még nyert a csapat a Málta elleni vb-selejtezőn, s Faróban döntetlenig jutott a masszívan bekkelő norvégok ellen, előkészületi mérkőzésen. Két héttel később, Portóban pedig következett a várva várt mérkőzés.

         A portugálok reményét éltette, hogy az olaszok addigra már csak a döntetlenig jutottak a svájciak ellen és a skótok ellen idegenben, s mindössze egygólos győzelemmel tértek haza Máltáról. Arrigo Sacchi, a squadra azzurra szövetségi kapitánya az övéiben hitt: öt olyan játékost is beválogatott a kezdők közé, aki hajdanán a Milanban a játékosa volt. Ám mégsem e kvintett, hanem a Juventus triója borította gyászba Portót: Roberto Baggio, Pierluigi Casiraghi és Dino Baggio góljára csak Fernando Couto válaszolt. A váratlan vereség alaposan csökkentette a reményeket, bár a portugál sajtó – érthetően- azzal vigasztalta olvasóit, hogy az olaszok biztos továbbjutása esetén sincs minden veszve, még második helyezettként is el lehet jutni Amerikába. Ehhez viszont a svájciakat kellett (volna) megelőzni, akik meglepetésre egy pontot elvettek Cagliariban az olaszoktól. Világos volt a képlet: Bernből legalább egy pontot el kellett hozni.

         Queirós az Oceano, Rui Águas, Futre trió mellett elsősorban a fiatalokra tett, játszott Figo, Peixe, Vítor Baía, Jorge Costa, Abel Xavier, Paulo Sousa és Rui Costa is. Nem is rosszul, mert ugyan Chapuisat megszerezte a vezetést a 39. percben, a lelkesen harcoló portugálok Semedo révén kiegyenlítettek.

A következő, a skótok elleni mérkőzésre a szövetségi kapitány a támadóbb felfogású Rui Barrost jelölte a csapatba Figo helyett. Jól döntött, mert a nagyszerű formába lendült Futre labdáiból Cadete és Rui Barros modernt kori története egyik legmegalázóbb vereségét mérte az így sorozatban öt világbajnoki szereplés után hatodiknál elbukó skótokra. A máltaiak fölényes, 4-0-s portói legyőzése ( Figo csereként állt be, már 3-0-nál) pedig azt jelentette, hogy az olaszok elleni idegenbeli s a svájciak elleni hazai találkozótól függ a portugál válogatott sorsa.
         Az észtek elleni, „kötelező” tallinni győzelem után a gárda Portóban 1-0-ra legyűrte az addig veretlen svájciakat, nagyot segítve önmagán és az olaszokon egyaránt. Aztán Lisszabonban –százezer néző előtt – 3-0-ra legyőzte az észteket. Csak három góllal. Merthogy még egy találat azt jelentette volna, hogy elég az olaszok ellen egy döntetlen is a milánói zárómeccsen. Így viszont győzni kellett – volna. Pedig a portugálok Paulo Sousa vezérletével jól játszottak, mezőnyfölényt harcoltak ki. A nagyon idegesen kezdő olaszok még a helyzetek kialakításáig sem jutottak el. Igaz, a portugálok sem veszélyeztették gyakran Pagliuca kapuját, ráadásul a következő napokban a nemzeti hősként ünnepelt Dino Baggio (igaz, kicsit lesgyanús szituációból) a 83. percben megszerezte a squadra azzurra győzte gólját.

         Figo az őszi mérkőzéseken nem játszott, az olaszok elleni milánói mérkőzést követő napon például az utánpótlás-válogatottban lépett pályára Padovában. Ma már könnyű okoskodni, de ki tudja, mi lett volna, ha Queirós Vítor Paneira helyet őt állítja a csapatba a sorsdöntő találkozón?

         Az 1993-94-es idényben Figo mindössze egy mérkőzésen játszott az A válogatottban, a februári, vigói, spanyolok ellen 2-2-n az 54.percben állt be. Szinte érthetetlen akkori mellőzése, hiszen közben bajnoki teljesítménye alapján még az Év játékosának is őt jelölték Portugáliában.

         A nyáron Antonio Oliveira, az egykori 28-szoros válogatott csatár, a Sporting Braga edzője került a szövetségi kapitányi posztra. Azzal a világos célkitűzéssel, hogy a húszas évük derekához közelítő nagy ígéretekből nagy csapatot alakítva, tíz év után újra nagy torna résztvevőjévé kalauzolja a portugál válogatottat. Az Eb-sorsolásra nem lehetett panasza, az északír, az osztrák, a lett és a liechtensteini válogatott nem tűnt legyőzhetetlennek, a kapitány egyedül az írektől tartott egy kicsit. Az élet aztán igazolta is előzetes várakozását, mert válogatottja pazarul kezdte a sorozatot, az ősz végén négy mérkőzés után 12 ponttal állt. Figo ezekre a mérkőzésekre már újra visszakerült a válogatottba, sőt, a csapat első számú csillagává nőtte ki magát. Nagyon szép gólt lőtt a letteknek Rigában, de az igazi gálaelőadást az osztrákok elleni, lisszaboni meccsre tartogatta: a mezőny legjobbjaként csillogott, ráadásul Pazar góljával el is döntötte a találkozót. A válogatott kanadai túráját aztán kihagyta, de a hollandok elleni, februári mérkőzésen ismét ott volt a pályán, Eindhovenben vezetette győzelemre a fél évvel korábban nagy feltűnést keltő, világbajnoki negyeddöntős oranje ellen a válogatottat.

         Ez volt Oliveira kapitányságának hetedik mérkőzése, egyben a hetedik veretlenül végigjátszott találkozó. Hát győzelem s egy döntetlen után Dublingban is reménykedhetett legalább egy pontban a gárda. Arra senki sem számított, hogy Steve Staunton beadása után Vítor Baía a saját kapujába üti majd a labdát… A csatárok viszont, hiába támadtak erőteljesen a meccs hajrájában, nem tudták legyőzni Alan Kellyt, így nyílt maradt a továbbjutás kérdése. A portugálok azonban már nem hibáztak többet. Ha „szűken” is, de legyőzték otthon is a letteket – Figo szerezte a vezető gólt -, majd az őszi folytatásban rúgtak egy hetest Liechtensteinben, döntetlent játszottak otthon az északírekkel, majd idegenben az osztrákokkal, s a legfontosabb találkozón 3-0-ra megverték az íreket. Óriási, hatpontos előnnyel végeztek csoportjuk élén, hét kapott góljuk mellett 29-et lőttek, igaz, ebből tizenötöt a nagyhercegség amatőrjeinek.
         De kit érdekelt ez, mikor a portugál válogatott tíz esztendő után végre eljutott egy nagy tornára, kiharcolta a jogot az 1996-os, angliai Európa-bajnokságon való részvételre.
         Két vélemény is tartotta magát Portugáliában az Európa-bajnokság esélyeivel kapcsolatban. Az egyik szerint kiváló erőkből áll a csapat, de latinos temperamentuma miatt a döntő pillanatban nem tud küzdeni, „meghalni” a győzelemért. Ez azonban csak a kisebbség véleménye volt. A többség az 1984-es Európa-bajnokság történéseiből indult ki. Úgy vélte, az akkor általános meglepetésre – emlékezzünk csak a franciák elleni elődöntőre – kis híján a fináléba jutott csapat semmivel sem volt jobb az új generációénál. Az pedig –ismétlik- a legjobb négy közé jutott…

         Rui Águas, a kilencvenes évek elejének egyik leghíresebb portugál csatára például azt fejtegette a torna előtt, hogy az 1984-es gárda tagjai többségükben túl voltak már pályafutások zenitjén, ám Figóék duzzadnak az energiától – s az elődökkel ellentétben Pazar külföldi bajnokságokban, még a portugáloknál is jobb csapatokban edződte s készültek fel a tornára. Ebben egyéként abszolút igaza volt a nagy generáció legjobbjait 1996 tavaszára már szétkapkodták a gazdagabb sztárklubok. Figo, ugyebár, már a Barcelona játékosa volt, Fernando Couto a Parma, Rui Costa a Fiorentina, Paulo Sousa a Juventus tagjaként vett részt az Európa bajnokságon.

         A portugálok nem kerültek nehéz csoportba. Annak ellenére mondhatjuk ezt, hogy a dánok voltak a címvédők, s hogy a horvát válogatottól mindenki kiugróan jó teljesítményt várt. De ugyanez igaz volt Oliveira csapatára is.

         Ami ugyanakkor nem kezdett túl jól. A dánok ellen csak 1-1-gyel nyitott, pedig a játék képe alapján nyerhetett volna. Ám a „dinamitok” Brian Laudrup góljával vezetést szereztek a 22.percben, s aztán védekezésbe vonultak. A portugálok (elsősorban Figo és Rui Costa) hiába dolgozták ki a szebbnél szebb akciókat, Schmeichelt egyszerűen nem tudták legyőzni. Aztán az 53. percben Sá Pinto mégiscsak befejelte az egyenlítő gólt. Többre azonban sem ők, sem a többiek nem jutottak. Hiába játszottak mezőnyfölényben, döntetlennel kezdték a tornát.

         Öt nappal később Sheffield után Nottinghamben lépett pályára a második mérkőzésén a válogatott, Puhl Sándor játékvezetése mellett. A világ legjobb bírója korábban már kétszer is szerencsét hozott a portugáloknak, egyszer még 1991-ben, az ifjúsági világbajnokságon, aztán 1993 tavaszán, a skótok elleni 5-0-nál. Ha nem is az egyébként nagyszerűen bíráskodó magyar miatt, de most is nyertek a portugálok. Főleg azért, mert a csatárok tehetetlenségét megunó Fernando Couto a 66. percben befejelte a találkozó egyetlen gólját. A portugálok ez után már másodszor mutatták be speciális gólörömüket :kirohantak a kapu mellé, s térdre este csókolni kezdték az odarögzített kis portugál zászlót, amelyet Oliveira kapitány kapott egy kiskamasz szurkolójától.

         A csoportbeli továbbjutásról döntő játéknap délutánján ( meg a következő napokban) nagy vita övezte Csiro Blazsevics döntését. A horvát kapitány ugyanis úgy döntött, hogy miután már biztosan továbbjutott csapata a legjobb nyolc közé, legjobbjait, Sukert Bobant, Aszanovicsot, Jerkant, Stimacot, Ladicsot, Boksicsot pihenteti a harmadik találkozón. A dánok szerint ezzel súlyosan vétett a sportszerűség ellen, és szinte kézen fogva magával vitte a portugálokat a legjobb nyolc közé. Volt némi alapja a felháborodásuknak, de valljuk meg, Blazsevics tette bevált gyakorlat a nemzetközi futballban.

         Ráadásul a horvát kapitány a szünet után pályára küldte Aszanovicsot, Sukert és Bobant, de addigra már a portugálok Figo és Joao Pinto góljával 2-0-ra vezettek. Aztán a hajrában Domingos is lőtt még egy gólt, így a portugálok csoportelsőként léptek tovább, a horvátok pedig örültek, hogy így a németekkel s nem a csehekkel találkoznak a negyeddöntőben.

         Antonio Oliveira viszont egyáltalán nem bánta, hogy a torna előtt mindössze 66-1-re adott közép-európai gárda került csapata útjába. Úgy gondolta futballt játszó ellenféllel szemben – még ha az nagy meglepetésre az olaszok testén keresztül is jutott tovább – lehet keresnivalójuk.

         Ám amíg 1966-ban, a legutóbbi angliai nagy tornán Eusébiók fordítani tudtak a negyeddöntőben hátrányukból (0-3-ról 5-3-ra), Figóéknak nem sikerült ugyanez a csehekkel szemben. Karel Poborsky híressé lett bravúros emelése után még csak ki sem tudott egyenlíteni a portugál gárda. Nem sokra ment vele, hogy Dusan Uhrin, a csehek kapitánya is elismerte, jobban játszott az ellenfél az első félidőben. Az utolsó nyolc percben, Látal kiállítása után emberelőnybe is került Oliveira csapata, de Cadete „majdnem gól” fejeséig jutott.

         A mérhetetlen szomorúság ellenéri is úriemberként gratuláló Oliveira öt perccel a találkozó vége után már a jövőről beszélt: „Sokat tanultunk a mostani tornán a történtekből. Jó csapatunk van, de még jobb lesz a világbajnoki selejtezőkön.”
         Figo nem játszott rosszul Angliában, de nem sikerült számára a nagy áttörés. Annál többet ünnepelték középpályástársát, Rui Costát, aki bekerült a torna 18-as álomcsapatába.

         Oliveira az Európa-bajnokság után lemondott, a szövetségi kapitányi posztra Artur Jorge tért vissza. Az egykori gólkirály nagyszerű csapatot ígért a világbajnoki selejtezőkre – erre szükség is volt. Mert a csoportellenfelek között az Európa-bajnok német válogatott is fente a fogát a portugálokra.

         Ráadásul a selecao nagyon rosszul kezdte a sorozatot. Artur Jorge tartott egy kicsit a szovjet utódállamok csapataitól, mint kiderült, nem alaptalanul. Válogatottja nem tudott nyerni Örményországba (0-0), aztán Jurij Makszimov az utolsó percekben szerzett gólja miatt kikapott Ukrajnában – ennél Portugáliában mindenki jobb kezdésre számított. Az albánok tiranai legyőzése javított ugyan a mérlegen – maga Figo szerezte az első gólt -, s az ukránok hazai legyőzése legalább a kettesszámúnak vélt rivális ellen egyensúlyba hozta a mérleget.

         Ám a németek elleni csata a sok vesztett pont miatt kétszeresen is fontos lett. A portugálok úgy számoltak, ha le tudják győzni Berti Vogts gárdáját, már nincs jelentősége a jereváni botlásnak sem. A szövetség Lisszabonba, a Benfica óriási stadionjába vitte a mérkőzést, azt gondolva, a közel százezer néző sokat segíthet a válogatottnak. A FIFA Puhl Sándor vezényelte a találkozó játékvezetőjének, s ez, mint arról fentebb esett már szó, nem volt rossz ómen a házigazdáknak, akik persze nem a bíró személyében, hanem saját csapatukban s az egy hónappal korábban otthon az északírek ellen csak döntetlen játszó németek gyengébb formájában bizakodtak. A Nationaelf a Fény stadionban sem ragyogott, de a portugálok erőteljes véghajrája ellenére is kihúzta döntetlennel a mérkőzést.

         Artur Jorge elkeseredetten mondta: Előjött ismét a csapat régi problémája, a szilárd védelem s az ötletes futballt játszó, technikás középpályás sor előtt nincsen igazán gólképes befejező csatár. Szavai szóról szóra igazak voltak az északírek elleni, következő találkozóra is: az újabb, a sorozatban immár harmadik gól nélküli kilencven percével csapata nem került közelebb a továbbjutáshoz.

         A portugálok egyetlen szerencséje az volt, hogy közben a riválisok is bőkezűen szórták a pontokat. Ezért aztán 1997 őszén, a selejtezők hajrájában még reális esélyük volt legalább a pótselejtezőre utat nyitó második hely megszerzésére. A németek elleni, berlini visszavágó előtt Lisszabonban mindenki az 1985-ös példát emlegetette: akkor Stuttgartban világbajnoki selejtezőn 1-0-ra nyertek az portugálok a Rummenigge, Brehme, Littbarski, Briegel, Scuhamacher nevével fémjelzett Nationalelf ellen.

         „Hát akkor sikerült, miért ne nyerhetnénk most is?” – szólt a közösen fogalmazott, óhajszerű kérdés, s még az sem mérsékelte a fogadkozásokat, hogy a német válogatott azon az ominózus stuttgarti találkozón kívül soha, egyetlen világbajnoki selejtezőjét sem veszítette el.

         Most mégis majdnem elbukott. A portugálok két középpályás sztárja: Figo és Rui Costa ugyanis pazarul játszott, az enerváltan futballozó Európa-bajnokok még helyzetekig sem jutottak. A 71. percben ráadásul Pedro Barbosa megszerezte a vezetést. Néhány perccel később Artur Jorge leakarta cserélni az erejével elkészült Rui Costát. A Fiorentina csillaga valóban csak poroszkált lefelé a pályáról –de hát történt már ilyen a futballtörténelemben. Batta, a francia bíró úgy érezte, eljött az ő pillanata, most elérheti, hogy másnap róla beszéljen fél Európa. Időhúzásért sárgát adott a korábban már figyelmeztetett portugálnak, aki emiatt rögtön piros lapot is látta a szeme előtt fellendülni. Mit szépítsük, a vendégek először nem hittek a szemüknek, aztán nyársra akarták húzni Battát. Különben azután, hogy a két német cserejátékos összjátékával, Darius Wosz beadása után Ulf Kirsten fejezésével a németek kiegyenlítettek.

         A portugálokban olyan indulatokat szült ez a döntés, hogy Luis Figo még négy ével később, már a 2000-es Európa-bajnokság után is visszatért rá két különböző párizsi lapban adott nyilatkozatában: „Sokadszor érzem azt, hogy hátrányban van a válogatottunk, mert nem olyan gazdag az országunk, mint néhány európai szuperhatalom. Nem fogom soha elfelejteni az 1998-as berlini világbajnoki selejtezőt, amelyen a francia bíró azért állította ki a csapattársamat, mert az szerinte túl lassan ment a cseréhez. Teljesen jogtalan ítélet volt. De ha mi ott nyerünk, a németek kiestek volna. S a francia bíró úgy gondolta, a franciaországi világbajnokságnak jobbat tesz a német csapat részvétele, mint éppen a portugálé.”

         Ha Figo szavaiban, okfejtésében van is elfogultság, tény, hogy ezzel a vereséggel a portugálok kiestek, csak a harmadik helyen végeztek a csoportjukban. S bánkódhattak, hogy megint nélkülük zajlik majd a világbajnokság, a hajdani junior-világbajnokokra épülő válogatottjuk megint lemaradt a soros nagy tornáról.

         1998 legelején a belgiumi Gentben rendezték az Euro 2000 sorsolását. Az időközben lemondott Arthur Jorge helyett már Humberto Coelho vett részt ezen szövetségi kapitányként. Baróti Lajos egykori csapatkapitánya először hajdani szeretett mesterét üdvözölte, mikor a leendő ellenfélről, a magyar válogatottról kezdett beszélni, majd néhány udvarias tiszteletkör után őszintén megmondta, az ellenfelek közül a mi dicső múltunk ellenére leginkább a románoktól tart.

         Így is lehetett tulajdonképpen kalkulálni: a portugál és a román válogatott tusakodik majd az első helyért, magyar és a szlovák a harmadik-negyedikért, az azeri és a liechtensteini az ötödik-hatodikért. Végül így is történt minden – de azért a portugálok szempontjából sem mente minden simán.

         Például azért, mert Humberto Coelho együttese első negyvenöt perce után vereségre Budapesten. Horváth Ferenc góljával ugyanis a magyar csapat vezetett, kihasználva ellenfele kényelmes tempóját. A második játékrészre aztán minden megváltozott, az egyéves eltiltása után éppen e találkozón a válogatottba visszatérő Sá Pint két, illetve Rui Costa egy góljával fordított a portugál csapat.

         Ám a következő mérkőzésen a románok (Dorinel Munteano a 90. percben lőtt szabadrúgásgóljával) lelohasztották az idegenbeli sikerektől felbuzdult luzitánok lelkesedését. Humberto Coelho nyugalma azonban sokat ért: „ A többi csoport még inkább kiegyensúlyozott, ha nem veszítünk többet mondjuk további három pontnál, biztosan továbbjutunk”. – mondta, illetve inkább jövendölte.

         Pedig szinte szóról szóra igaza lett. Csapata megverte idegenben a szlovákokat is (3-0), aztán három meccsen húsz gólt rúgott a liechtensteinieknek és az azerieknek, miközben otthon, ha nem is könnyen, de legyőzte a szlovákokat is. Luis Figo érdeme volt e találkozó egyetlen gólja, remek elfutása és beadása után Nuno Capucho küldte a kapuba a labdát.

          Egyéként is, Figo főszereplője lett a selejtezősorozat hajrájának. Azerbajdzsánban ( az egyetlen mérkőzésen, amelyen képességei alatt játszott a portugál válogatott) és Romániában is ő mentette 1-1-es döntetlenre a mérkőzést. Bakuban például a 90. percben egyenlített ki, a találkozó utolsó lövésével…

         Az utolsó játéknapon, a magyarok elleni mérkőzés előtt már ki lehetett könnyen számolni, Humberto Coelho csapata a románok elleni vereség óta ugyan négy s nem három tovább pontot szórt el, de ha nagy gólkülönbséggel megnyeri a zárómeccsét, a románok mögött másodikként bejut az Európa-bajnokság tizenhatos döntőjébe. Pont annyival nyerte meg, pedig Pauleta kiállítása miatt a teljes második félidőben tíz emberrel játszott. Figo itt is megtette a magáét, az ő tökéletes beadásából fejelte be Abel Xavier a repülőjegyeket jelente harmadik gólt.

         Az Európa-bajnokság sorsolásakor nem volt szerencséjük a sokak által titkos favoritként jegyzett portugáloknak: a selejtezőkön Portóban is nyerő románok s még inkább a címvédő németek és a mindig erős angolok nem tűntek éppen könnyű ellenfélnek.

         Előzetesen éppen ezt, az A csoportot tartotta mindenki a legerősebbnek. A többség a két óriás továbbjutását várta, még a rossz előjelek ellenére is. A Nationalelf nem szerepelt valami fényesen a tavaszi felkészülés során, de hívei azzal vigasztalták magukat, hogy hasonló helyzetekben ettől még messzire meneteltek a tornán. A hagyomány is a németek mellet szólt: a fehér-feketék 1972 óta mindössze egyszer, 1984-ben nem kerültek legalább az elődöntőbe.

         Más kérdés, hogy éppen akkor volt az Euro 2000-en dirigáló szövetségi kapitány, Erich Ribbeck az edzői stáb tagja.

         Kevin Keegan a bőség zavarával küzdött, nehezen tudta eldönteni, hasonló képességű csatárai, valamint a középpályások közül kit hagyjon ki a keretből. Végül olyan sztároknak mondott nemet, mint Andy Cole vagy Paul Goscoigne. De utólag sem lehetne azt állítani, hogy például e két játékos távolléte miatt vallott kudarcot a válogatott. A torna után hosszú vita bontakozott ki az angol sajtóban arról, vajon követett-e el taktikai hibákat a hajdani kétszeres aranylabdás? A többség szerint igen, különösen a volt játékostársak szedték le a keresztvizet Keeganről. A játékosok hallgattak, csak jóval később, már a „Hatalmas Egér” lemondása után álltak elő azzal, hogy a kapitány fogadásokra bíztatta őket, s miután ezen a futballisták gyakran és sokat veszítettek, rossz volt a hangulat. Nehéz elhinni…

         Sokkal inkább valószínű magyarázat, hogy az egyik probléma az volt, a portugálokat kétgólos vezetés után sem tudták megverni. Steve MCManaman mondta a torna után, hogy bár senki sem tudja bizonyítani, vagy cáfolni, amit mond, de ha nem kapnak ki a portugáloktól, megnyerik a tornát. Mondani tényleg könnyű… Az angoloknak ráadásul a németek ellen még szerencséjük is volt, Alan Shaerer szinte az egyetlen helyzetből szerezett gólt. Ugyanakkor a románok ellen – hagyományosan –elbuktak. A Hagi dirigálta sárgáktól éppúgy kikaptak, mint két éve a világbajnokságon.
         A németek is tartottak a generációváltástól, mert az élet igazolta, hogy kilencvenes mondiale bajnokainak lejárt az idejük. Matthaus és Hassler elbúcsúzott a válogatottól. Ugyanakkor a németek bukását nem is annyira a hibás válogatás, mintsem a rossz hangulat, a pocsék felkészülés s a Bayern München és a Bayern Leverkusen játékosai között meglévő tagadhatatlan ellentét okozta.

         Most viszont nem bírta el a csapat, hogy egyesek késeket fentek edzések helyett. Hadban állt egymással a két klikk, ugyanakkor néhány korábbi bayernes most látta az utolsó lehetőséget, hogy „megfizessen” Matthausnak az uralkodása idején kényszerűen viselt sérelmekért. Nem is lehetett más eredménye a belháborúnak. S hogy valóban nem a játéktudással volt a gond, arra jó példa, hogy Rudi Völler kezében szinte azonos összetételben remekelt a csapat a 2000 őszi világbajnoki selejtezőkön.

         A portugálok nem nagyon foglalkoztak más csapatok nyűgjével. Ugyan 18 perc alatt kétgólos hátrányban kerültek az angolok ellen, de egy pillanatra sem adták fel a reményt a fordításra. Figo varázslatosan szép gólja után Joao Pinto és Nuno Gomes találatával sikerült nyerniük. A románoktól nagyon tartottak, túl közeli volt még a portói vereség, illetve a bukaresti – szerencsés – döntetlen emléke. Humberto Coelho jól emlékezett arra is, hogy a selejtezőkben mások ellen sziporkázó csatárai 180 perc alatt egyetlen akciógólt sem rúgtak. Most sem tudtak, a 90. percben még 0-0-ra állt a mérkőzés. Ám a román védelem bizonytalanságát kihasználó Costinha az utolsó pillanatban fejesével csak bevette Stelea kapuját. A portugálok az első két mérkőzés után már továbbjutottak pokolian erős csoportjukból. A szövetségi kapitány ezért a németek ellen tulajdonképpeni tartalék csapatát szerepeltette. Figo sem játszott, már a negyeddöntőre pihent. Nélküle is nyert a csapat 3-0-ra, az élete legjobb mérkőzését játszó Sergio Conceicao mesterhármasával.

         A következő felvonásban a „nyolcak” leggyengébbnek ítélt tagjával, a török válogatottal kellett játszani. Ettől még nem volt ez sétagalopp. A portugáloknak öt percen át melegük volt: A Figo átadásából szerzett Nuno Gomes góllal már vezettek, amikor a törökök büntetőhöz jutottak. Szerencséjükre Vítor Baía kivédte Arif lövését. Az Alpay vitatható kiállítása miatt emberhátrányban játszó törökök ezzel is lőtték a puskaporukat, aztán a második játékrész közepén Figo még egyszer helyzetbe hozta Nuno Gomest, aki bebiztosította a győzelmet.

         A portugálok bejutottak az elődöntőbe, lemásolták az 1984-es válogatott sikerét. A sors különös fintoraként nekik éppen úgy a franciákkal kellett csatázniuk a döntőbe jutásért, mint az elődöknek 18 évvel korában.

         A játékosok fogadkoztak, mondván törlesztenek az akkori vereségért, s megállítják a menetelő világbajnokot. Eleinte úgy is tűnt, erre megvan minden esélyük. A 19. percben Nuno Gomes megszerezte a vezetést. A franciák nem találták a ritmust, nem futballoztak jól. Thierry Henry mégis kiegyenlített, s ezután leült a játék, egyik fél sem kockáztatott. A portugálok talán közelebb álltak a győzelemhez, a rendes játékidő vége előtt előbb Abel Xavier fejelt közelről fölé, majd Figo szabadrúgását védte ki nagy bravúrral Fabien Barthez. Ám miután gól egyikből sem esett, következett a hosszabbítás, akárcsak 1984-ben, Marseille-ben. S akárcsak akkor, az utolsó percekben megint a franciák javára dőlt el a továbbjutás. Igaz, akkor Tigana passzából Platini vitathatlan gólt lőtt, most pedig…

         Mindössze három percre voltunk a hármas sípszótól, amikor Wiltor kapura lőtte a labdát. Abel Xavierről az szögletre pattant. Az osztrák Benkö játékvezető, szlovák partjelzője Sramka jelzésére tizenegyest ítélt, kezezés miatt. Utóbb, a televíziós felvételek igazolták, tökéletesen döntött. A portugálok mégis nagyon nehezen viselték el balsorsukat. Maffiáról, összeesküvésről, isteni büntetésről beszéltek, az önmagából teljesen kivetkezőtt Figo a mezét levéve levonult a pályáról, Abel Xavier és Nuno Gomes a játékvezetőt taszigálta. Ám mindez semmit sem változtatott a ténye: Zinedine Zidane végrehajtott büntetőjével a világbajnok bejutott a döntőbe.

         Portugália ismét szegényebb lett egy álommal.

         Figóban mély nyomokat hagyott a vereség, vagy még inkább az, ahogy, amilyen körülmények között kikapott csapata. Azóta adott nyilatkozataiban nem mulasztja el Benkőt Battával azonosítani, s megismételni a kisebb országok válogatottjainak elnyomásáról alkotott tézisét. Amikor az Aranylabda átvételekor Párizsban járt, a France Football újságírói megkérdezték tőle, hogy lehiggadva, fél évvel a történtek után, a tévéfelvétel megnézése után is úgy gondolja-e, hogy a bíró illetve a partjelzője rossz döntés hozott, Luis diplomatikusan válaszolt: „ A pályán úgy éreztem, nagy igazságtalanság történt velünk. A bíró közel állt hozzám, meggyőződésem , hogy arról a helyről semmit sem láthatott – egyébként nyilván ezért is hagyatkozott a partjelzőjére. Ha simán kikaptuk volna a franciáktól, mondjuk kettő, vagy három góllal , azt könnyebb lett volna elviselni. De így veszíteni rettenetes. Egyébként azóta sem néztem meg a videofelvételt. Sokan mondták, tulajdonképpen jogos ítélet született. Lehet, hogy már én is így látnám. Ezért sem akarom megnézni, tartom magam az eredeti véleményemhez…”

Dénes Tamás 2000-ben megjelenő könyve alapján: -Saját írások-

-Oroszlánok között nevelkedett-A Sportingban
-Az ifik között - A nagy generáció
-Nemzeti tizenegyben- Be nem teljesült vágyak
- A Van Gaal-érában -Bajnoki címek és szörnyű novemberek
-A nagy üzlet- A földkerekség legdrágább játékosa
-A Real Madridban - Michael Laudrup nyomdokaiban
-Válogatott Interjúk: A barátságok szólnak örökre
-A földkerekség legjobb játékosa: Az aranylabda